Zala
| Strona | Autorzy | Nota |
| [1] | [2] | Ten artykuł został przetłumaczony z Wikipedii w języku węgierskim. Treści pochodzące z Wikipedii w języku węgierskim są oparte na licencji Creative Commons 3.0 – Uznanie Autorstwa – Na tych samych warunkach. Kopiując je lub tłumacząc, należy podać ich autorów i udostępnić na tych samych warunkach. |
Plik:Zala county map.jpg Mapa terenu komitatu Zala Zala vármegye (łac. Comitatus Zaladiensis, niem. Komitat Zala) był jednostką administracyjną w zachodniej części Królestwa Węgier. Dzisiejszy komitat obejmuje mniej niż ⅔ terytorium byłego komitatu i należy do komitatu Veszprém oraz Chorwacji i Słowenii. GeografiaTeren komitatu był mieszany, wzgórza są zaklinowane na równinach, a południowa strona lasu Bakony objęła terytorium komitatu na wschodzie. Najważniejsze rzeki to Zala i Mura. Komitat graniczył: z Vas i Veszprém na północy, z Veszprém i Somogy na wschodzie, z Chorwacją (Slawonią) na południu i z Austrią na zachodzie. HistoriaPowstanie i średniowieczny rozwój powiatuPowiat został założony przez króla Stefana w momencie powstania państwa i organizacji królewskiego systemu powiatu z centrum Kolon między Balatonmagyaród a Kiskomárom, obecnie zachowanym tylko pod nazwą winnicy, tj. Okręg Kolon, prawdopodobnie oparty na majątki klanu Vérbulcsú. [1] Stąd pan zamku przeniósł swoją siedzibę do Zalavár pod koniec XI wieku, prawdopodobnie za czasów św. Władysława, gdzie Stefan I założył wcześniej opactwo benedyktynów i mógł to być również dwór królewski. 2] W tym czasie hrabstwo otrzymało nową nazwę od Zalavár i stało się okręgiem Zala. [3] A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején a Balatonmagyaród és Kiskomárom között elterülő, ma már csak dűlőnévben megőrzött Kolon központtal, azaz Kolon vármegye néven, valószínűleg a Vérbulcsú nemzetség birtokaira alapozva.[1] Innen a várispán a 11. század végén, valószínűleg Szent László korában áthelyezte székhelyét Zalavárra, ahol I. István már korábban bencés apátságot alapított, és királyi udvarház is lehetett.[2] Ekkor a megye Zalavárról kapta az új nevét, Zala vármegye lett.[3] Hrabstwo Zala było wtedy znacznie większe niż obecnie. Obejmował większość Wyżyny Balatonu, aż do Felsőörs, Lendavy i jej okolic na zachodzie, Muraköz na południu, a nawet hrabstwo za Drawą. Zalavár był prawie w równej odległości od północno-wschodniej i południowo-zachodniej części hrabstwa. [2] Zala vármegye akkor a mai megyénél jóval nagyobb volt. Hozzá tartozott a Balaton-felvidék legnagyobb része, egészen Felsőörsig, nyugaton Lendva és környéke, délen a Muraköz, sőt a megyének a Dráván túl is voltak területei. Zalavár a megyének az északkeleti és délnyugati sarkától csaknem egyenlő távolságra volt.[2] Utrzymaniu organizacji powiatowej służyły tzw. Półwolne ludy zamkowe, wśród których oprócz chłopów były też wspólnoty wiejskie, świadczące inne usługi. Niektóre nazwy miejscowości nadal zachowują swoje nazwy i zawody: Lövő, Szántó, Tárnok, Zalaudvarnok, Esztergály, Igrice, (zachowane tylko jako nazwa winnicy) Csöszi (wykrzyknik), Kürtös (puszta), Csatár (producent tarcz), Vörrű (wazwer) [2] A megyei szervezet eltartását úgynevezett fél-szabad helyzetű várnépek szolgálták, akik között, a parasztok mellett más szolgálatokat nyújtó faluközösségek is voltak. Nevüket, foglalkozásukat ma is őrzi a helynevek egy része: Lövő, Szántó, Tárnok, Zalaudvarnok, Esztergály, Igrice, (a csak dűlőnévként fennmaradt) Csöszi (kikiáltó), Kürtös (puszta), Csatár (pajzsgyártó), Vörrű (vasverő, kovács).[2] A megye nyugati része századokon át határvidék volt. A szomszédos államoktól széles, túlnyomórészt lakatlan, nehezen járható sáv, a gyepűelve választotta el az ország területét. Ezen belül húzódott maga a gyepű, melyet őrtelepek őriztek, s a különösen veszélyes pontok, átjárók mellett erődítések, kapuk is voltak. A határ védelmét megkönnyítette a korabeli terepviszonyok, az erdőségek, mocsarak. A gyepű azonban fokozatosan nyugatra tolódott, így a megye határvédelmi szerepe fokozatosan megszűnt.[2] I. László hódításai nyomán az országhatár a Muraköz nyugati részéhez került. Az őrök közösségei, falvai, azonban megmaradtak ezen a területen is. Kiváltságaik egy részét is megtartották. Egy 1334-ben kelt oklevél is említi a Kerka vidéki, hétkutasi, csesztregi őröket.[4] Egyházi szempontból a megye az 1002-ben alapított veszprémi püspökséghez tartozott, majd déli részét az 1092-ben létrehozott zágrábihoz csatolták. Az első zalai templomok fából készülhettek, de a 12. században már téglából is épült körtemplom. 1019-ben Zalaváron, 1055-ben Tihanyban alapított a király templomot, monostort. 1138 körül a Gutkeled nemzetség Csatáron, 1150–1160 körül a Kadar nemzetség Nagykapornakon alapított bencés apátságot. IV. Béla magyar király gyermekkori játszótársa, a Türje nembeli Dénes Türjén premontrei prépostságot létesített.[4] A 13. századra az egyházi és a világi nagybirtokok egyre inkább a királyi nagybirtokok rovására fejlődtek, és ez általában a szolgálók helyzetének romlásával járt.[4] Ebben a korban indult meg a köznemesség harca is jogaiért, ami az Aranybulla elfogadását eredményezte. A zalai nemesek nagy szerepet játszottak ebben a küzdelemben. 1232-ben a Zala folyó vidékén élő nemesek kérték a királytól, hogy maguk bíráskodhassanak. A király engedélye után össze is gyűltek Kehidán egy peres ügy eldöntésére. Kehida és a közeli Mándhida a század későbbi éveiben is többször volt a zalai nemesség gyűléshelye.[5] A 13. század második felében egy sor késő román kori stílusú kegyúri alapítású falusi plébániatemplom épült a megyében a nemesi réteg erősödését jelezve. Ilyenek voltak a zalaszentmihályfai (bödei) pakodi, becsehely-polai, andráshidai, bagodi, boncodföldi, szompács-pusztai, zalaháshágyi, zalaszentgyörgyi, dobronhegyi, zalamindszenti, kehidai templomok és kápolnák. A kallósdi, búcsúszentlászlói és egregyi templomok őrizték meg legjobban korabeli küllemüket.[5] A zalai főnemesség is jelentős szerepet játszott az ország életében. Nagybirtokközpontok, várak épültek, nemzetségi monostorokat alapítottak. A 15. század volt a megye virágkora, ekkor épült a keszthelyi templom is.[5] Az önellátó falvak köréből felemelkedtek a mezővárosok, ahol jómódú telkes és bérlőparasztok, kézművesek, is éltek. A 14–15. századokban 34 mezőváros volt a megye területén, köztük Muraszemenye (első említése 1367-ben), Lenti (1381), Zalaszentgrót (1396), Bak (1400), Páka (1405), Kanizsa (1409), Keszthely, Zalaegerszeg (1421), Szepetnek (1435), Salomvár (1445), Nova (1446), Csapi (1459), Csesztreg (1469).[6] A Hunyadi Mátyás uralkodása alatt tapasztalható általános fellendülés lehetővé tette a művészetpártolást, a nagyobb építkezéseket is. Csácsbozsokon, Egerváron valószínűleg Sziléziában tanult mesterek csúcsíves téglatemplomokat építettek. A korszak fontos művészeti központja volt Egervár, melynek ura Egervári László horvát bán, Mátyás király testőrkapitánya, Szilézia kormányzója volt. A Bonfini által „derék és páratlan eszű férfiúnak” nevezett főúr rövid időn belül hatalmas földbirtokokat szerzett és nagyszabású építkezéseket rendelt meg.[6] |
| ||||||||||||||||||||||||||||
- ↑ http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/99-056/ch09.html
- ↑ 2,0 2,1 2,2 2,3 Szablon:Lefele link 24. o.
- ↑ Györffy György. "23 / Új alapítások – az egyház és az állam fejlesztése.". István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2.
- ↑ 4,0 4,1 4,2 Szablon:Lefele link 25. o.
- ↑ 5,0 5,1 5,2 Szablon:Lefele link 26. o.
- ↑ 6,0 6,1 Szablon:Lefele link 27. o.
- ↑ A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest 1912, S. 12 ff.
- ↑ A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest 1912, S. 22 ff. (Spis ludności z 1910)
.svg){kind=link}
.svg){kind=link}
